Bored in Lille? Visit the Villa Cavrois!

I've never heard about Villa Cavrois before a German schoolmate of mine told me about it. We had this conversation, that she wants to visit more places around Lille, because she leaves in two months and she started to feel like it's going to be here in no time. I agree with her, the time just goes and we should go and visit the places we want to visit and eat those French foods we wish to try, because what are waiting for anyway? Damn, I want to eat escargots (snails) and flan and galette des rois so bad!

On Monday I finished my morning shift, went and did the weekly food shopping for myself and headed to the metro. I was just on time, I met Katha at the metro station and we headed to the tram station together. We discussed our Au-pair experiences and I apparently got some very good tips from her (listen people, listen to the others when they tell something, and try not always thinking about what you should say - I'm very bad at this, so I'm trying to master it now. I luckily meet a lot of people and can listen to many interesting stories. That's one thing I really love about travelling. This didn't happen that often in Hungary. Somehow the fact that we all live abroad from our home countries, brings us closer, I feel like. Back to the topic!) We take the tram and leave it at the station Villa Cavrois (surprise, surprise!) in Croix, and we walk about 10 minutes to arrive to our destination. On the way, we can't stop admiring the blooming trees and the huge houses. We stop at one and agree, that we would like to live there.

When we arrive at Villa Cavrois, it starts to rain heavily. We find the enctrance to the billetterie and we ask for 2 tickets. We get to visit the place for free, because it's free under the age of 25. The villa is made of yellow bricks on the outside. When we enter, we totally fall in love with the place: the style of the furnitures dates back to the '60-s with all the beautiful wooden chairs, sofas, tables and shelves. There's a huge salon with a very high ceiling and a view on the huge garden, where one could build more houses or held horse-riding competitions. I'm very glad at this moment that I've heard about this place. And just generally feel glad to be there. The floor in the next room, which id the dining room, is marble and it's so amazing: blue-green-turqoise, it's basically all my favorite colors. It's the sea, the grass, the sky, clouds, a lake at the same time. There's a huge mirror on one of the walls and a cute little statue of some kind of animal in front of that.

The villa was built in 1934, when a bourgouis man asked an architect to plan something stylish, comfortable and functionable for his family of 7 kids and some servants. During the WW2 the Nazis ruined it and it's open for the public today, because workers spent 13 years of hard work to rebuild the place. There is still one room in the villa, where one can see the bricks, because they didn't rebuild it: that shows how its state was after it was ruined.

It has 3 floors. On the first floor the salon, the dining room, and a huge kitchen, which is very unfriendly with its white color furnitures and tiles. The floor shows the colors of the chess, it doesn't help making it friendlier. The second floor has all the bedrooms and bathrooms of the kids and the parents. They have the similar kind of clock in every room and we end up liking a very colorful child room (blue-red-brown) and the parents' huge bathroom, which reminds me of a spa a bit. On the third floor there's the playroom for the kids and at the moment one can look at some funny chairs, that are shown in many rooms of the villa anyway. Oh, the second floor also has a smoking room, which we title a movie room, with a red sofa and a very low ceiling, but we read on the flyer that it was a smoking room apparently. Well, some people just want smoking rooms, this is how it works. I would use it as a movie room anyway. We also take a look at the huge garden from the different rooms and at the end we both agree that the villa is too big and we would feel very lost if we lived there. We buy postcards, - which I later put in my room next to all the other cards from different places I visited - and on the way back we discuss who we will tell to visit the villa and that we also absolutely want to go back.

Let's see in photos what I'm writing about:

Can you guess from my description which rooms functions as what? ;)

A daily episode from the tram

It’s Thursday afternoon at around 2 p.m. and I’m taking the tram to go back chez moi. I step on the tram, sit down next to 2 girls and get my book from my bag to read in the next 30 minutes. There’s one seat in front of me, which is not taken yet and there comes A guy and sits down. He touches my knee while doing so and I really don’t like that, but I don’t look up. I don’t want to look in his eyes. The tram leaves and I’m reading my book. 10-15 minutes pass by and suddenly he drops his beer can on the floor. And on his shoes. I don’t look up, but he touches my knee again, which I really hate again, so I look up. He asked the two girls before something, but I’m also listening to music, so I didn’t understand. He asks me something in French and I tell him that I’m sorry, but I don’t understand. He puts his hands by his nose and imitates the movement of blowing his nose. His eyes are sparkly blue. He wants tissue paper. I tell him I don’t have any – which is true. Normally I keep them in my bag, but I already realised this morning that I don’t have any. Someone gives him tissues, so he cleanes his shoes and the floor. I calm down, because I’m concerned that finally it’s over. But some minutes later he drops the beer can on the floor again. This is when the realisation hits me: he’s falling asleep. He’s holding the beercan in his hands, he drinks a sip sometimes, but because he is falling asleep, the beercan ends up on the floor. I look up to make sure I was true, and I’m really not mistaken. Unfortunately. He can’t keep his eyes open. He can’t take responsibility for what he does. He is in a different world.

All the way, I keep thinking: on the edge of the society. Must be hard. But it’s him who has to do something about it. To make a change.

I’m angry at him, and sad, and I don’t care, because this is something you can bump into everyday in Lille, if you leave your house. This is just another episode. And this is not only in Lille. And this is bad. And I don’t want to judge, but I still do it, because this issue is important for me.

As I stand up before the stop I leave the tram at, I see a woman looking at me with judging facial expressions. I wonder: „Am I a bad person for not moving away from my seat when I saw what he was like?” But I don't care too much, just leave the tram.

A guy with two dogs

Every now and then after I finish at the language school, I take a walk in Lille just by myself. I buy a baguette or a packet of chocolate biscuits and wander around for half an hour, before taking the tram to go back chez moi for lunch. I usually cross Grand Place and take a look at the beautiful buildings of the Opera, the Chambre de Commerce, the Vieille Bourse and all the surrounding cafés and restaurants. Today was such a day and on my way to Monopr' to buy something to chew on, I see this guy sitting on the floor in the middle of the shopping street with two dogs. For one second I believe he’s the same guy I’ve seen on my 3. day in Lille during my first walk, but then I realise that that one had brown hair and one dog by his side. The only thing that connects them is that both of them have these very clear, sparkly eyes. But this one is tall and he has blond hair, he’s dressed in kheki military clothes. His eyes are blue. He seems to be homeless. Suddenly I remember why he is familiar to me. I had seen him some weeks ago on the metro, with an other guy and the two dogs. The dogs were so close to me, that when he sat down on the floor with them, they sat on my feet and I had to move a little further.

I wonder what his story might be. I don’t imagine any options of what might have happened, it wouldn’t make sense anyway. The thought of asking him does cross my mind, since I’m by nature very open to real stories from people’s lives, but firstly, I can’t stand the judging faces of the people passing by, secondly, I have a feeling he wouldn’t want to tell the story anyway, and thirdly, with my basic French knowledge we would probably struggle to get to understand each other even if he would be open to tell the story. 

So I pass by, walk in the shop, buy my baguette and a chausson aux pommes and I look at him once more, when I leave. I stay conform, by human nature.

Négynapos kiruccanás Észak-nyugat Franciaországba

Következzen egy bejegyzés az elmúlt 4 napról, amit Franciaország északnyugati csücskében töltöttem. A jegyeket még március közepén vásároltam, miután úgy döntöttem, hogy az áprilisi szabadságomon utazni szeretnék, és hétfőn indultam a négy napos útra. Az út során írtam napközben, le-leültem egy szép helyen és igyekeztem megörökíteni a pillanatokat, mielőtt végleg elillannának. Hétfő déltől szerda délig Nantes-ban, majd csütörtök estig bezárólag Le Mans-ban jártam a nevezetességeket. A szállásom Couchsurf-ösök kanapéjain volt biztosítva. Erről olvashattok most itt ebben a bejegyzésben. Képek azért nem lesznek, mert a Bloggerre sajnos nagyon sokáig tart feltölteni őket. A Facebookra viszont feltöltöttem egy Nantes, Le Mans ’16 nevű mappát, szóval kedves Facebook ismerőseim, a bejegyzéshez tartozó fotókat kéretik ott megtekinteni!

2016.04.04. hétfő 13:40

Megérkeztem Nantes-ba. Az áprilisi egyhetes vakációmat töltöm éppen, aminek ez a Pays de la Loire-ban található város az első állomása, majd Le Mans a második. Négy és fél órát utaztam Tourcoing-ból fapados Ouigo vonattal. Panaszra nincs okom, néhány perc késéssel indultunk, de a vonat nagyon kényelmes volt. A jegyem igazából a folyosó mellé szólt, de beültem az ablakhoz, mert élvezni akartam szabadon a kilátást és esetlegesen videókat készíteni. Az utat egy nyugdíjasklubban élvezhettem végig, így amikor ki kellett mennem a mosdóba, angolul szólaltam meg. Az még hagyján tényleg, hogy három nénivel vagyok körülvéve, de hogy még az unokákról is csacsogni kelljen franciául, köszi, itt a limit. Végtére is, utazom, nyaralok, a szabadságomat töltöm vagy mi. Maradtam inkognitóban, sudokuztam, ettem, aludtam, tudósítottam anyának Facebookon és kértem gulyásleves receptet. A nénik egyébként végig nagyon kedvesen néztek rám, fejben le is játszottam a következő beszélgetést:
- Olyan kedvesnek tűnsz, beszélgessünk valamiről!
- Sajnos nem vagyok kedves, szerintem inkább ne beszélgessünk.

Az állomásról kilépve megláttam a Jardin des Plantes, azaz a Növénykert bejáratát, úgyhogy besétáltam. Etettem kecskéket, és az egyik ügyesen el is kapta a kabátom ujját. Szerencsére hamar kiszabadultam a szorításából, gyorsan elhúztam a kezem. Amúgy kint tábla figyelmeztet, hogy a kecskék megrángathatják a ruháinkat, de ki gondolná hogy pont az övét fogják kiszemelni? Vettem nekik kaját is 20 centért, zabálták ki egyenesen a gépből, elég kevés jutott a kezembe, hogy onnan etessem őket. Voltak kis kecskék is, nagyon édesek voltak. A park 7 hektáros, tóval és rengeteg különböző fával és növénnyel, amiknek a magjait Chiléből, Izlandról és egyéb érdekes helyekről hozták. Van Pálmárium, ami 1895-ben épült, kicsit már avittos.

Most befejezem a kert körbesétálását és útba veszek egy újabb látnivalót. 17.15-kor találkozom a CS hosztommal – akinél két éjszakát alszom, egy francia pár – kicsit izgulok, bár biztosan aranyosak lesznek.

hétfő 16:05

Még van egy órám a Couchsurf-ös hosztjaimmal történő találkozóig. Épp a kastély melletti parkban ülök a fűben. Kezd hideg lenni, kezdek fázni a kabátom nélkül – rajta ülök – úgyhogy ha befejeztem az írást, szerintem keresek egy helyet, ahonnan látom a Loire vagy az Erdre folyót. Itt vannak amúgy egy köpésre, a LU épülete mögött sejtem őket, de nem tudom pontosan hol melyik folyik. A Chateau des ducs de Bretagne kastély csodaszép, ismét az épületek sokszínűsége tetszik. A legkorábbi épületrészek a 15. században épültek, aztán utána bővült a kastély, amit egy térképen lehet megtekinteni. Körbesétáltam a kastély falán, néztem a kilátást, rövid videókat filmeztem, amiket néhány perces videóvá fogok szerkeszteni. A kiírt táblákon olvastam – itt is van angol nyelvű tájékoztató is –, hogy régen a Loire folyó partján feküdt a kastély, de azt szépen fokozatosan feltöltötték. Most kis várárokban folyik körülötte a víz, benne halak, és láttam napozó teknőspárt is. Imádom ezt az életérzést, azt, hogy csak ülök a fűben Északnyugat-Franciaországban és ilyen szépeket látok, ráadásul még a nap is süt (bárcsak ne fújna a szél). Nantes-nak egyébként repülőtere is van, még hajnalban indulás előtt olvastam a családtól kölcsönkapott útikönyvekben, most pedig 10 percenként 1-1 vasmadár zaja hasít a levegőben. Csakúgy mint a Barcelonetán, csak itt jóval közelebb. A kastélyba menet belefutottam egy templomba, ami lehetséges, hogy a Szent Péter és Pál katedrális volt, de nem vagyok benne 100%-ig biztos. Lefotóztam, majd megkérdezem a hosztjaimat (igen, az volt). Jön a következő repcsi, a 2. mialatt ezt írom. A hosztjaimnak este gulyást főzök, ahhoz is még be kell vásárolni. Később írok, most elindulok a találkozó irányába.

2016.04.05 kedd 11:47

Egy kör alakú téren ülök, a színház lépcsőjén Nantes-ban. Csobog a szökőkút a La Cigale előtt. Ha ezt megírtam, megyek is tovább. De muszáj írnom, elképesztő reggelem volt, de folytatom ott ahol tegnap abbahagytam.

A CS találkozás előtt még sétáltam egyet a L’Erdre folyó mentén és lefotóztam egy-két hajót. 17.15-kor besétáltam S munkahelyére, ahová megbeszéltük a találkozót. A recepciós hölgynek elzengtem, hogy „Je cherche S.”, azaz S-t keresem és ő már telefonált is. „Elle arrive.”, azaz érkezik, mondta és én megköszöntem egy Mercí-vel. S rögtön szimpatikus volt. Az utat a lakásukig gyalog tettük meg és elhaladtunk ott, ahol a Loire és a L’Erdre találkozik. Ez csak azért érdekes, mert még otthon tervezgetés és térképnézegetés közben felmerült bennem, hogy vajon hol találkozik a két folyó, szóval a válasz most S-től érkezett és át is szeltük az említett helyszínt.

Lepakoltunk az egyedi kis lakásukban, ami rögtön magával ragadott. Színes, tündéri berendezés, egyedi tárgyak mindenhol. A WC-ben még Rubik-kockát is találtam! Megkérdeztem, kirakni nem tudják. S és R – a francia pár – 4 éve nyaranta egy közeli városba járnak az Anjou Vintage Vélo rendezvényre. Erről is volt pár kép a lakásban, a naptárjukon is szerepel a fotójuk. Nagyon vagányul néznek ki, S-nek fekete a képeken a haja, ahhoz képest, hogy most szőke. Azt mesélte, hogy folyamatosan változtatgatja. Meg is jött a kedvem, hogy levágassam vállig érőre a hajam és befestessem világosszőkére. Azért erre még alszom néhányat, mielőtt hiányolni kezdem a hosszú hajam.

Ezután gulyást terveztünk, szóval bevásárlás! Közben befutott R, S barátja, és épp a WC-ből léptem ki, amikor találkoztunk. Ez egy kicsit ciki volt, de köszöntünk és dumálni kezdtünk a melójáról, mert erről kérdeztem.

Aztán S-sel elbringáztunk a szupermarketbe és így megfőtt a gulyás is. „Trop bon” ez volt a véleményük, azaz hogy nagyon finom. Örültem, hogy ízlett nekik, egyébként szerintem is egészen jól sikerült. Vacsi közben rengeteg tippet kaptam, hogy mit látogassak meg a városban, szóval tényleg rohanok is tovább mindjárt. A kedvcsinálás és képnézegetés után este 11 körül mindenki nyugovóra tért, és a nappaliban a szófán, egy hálózsákban.

Reggel S ébresztett, aztán megreggelizett, mert indult dolgozni. Nem bírtam felkelni, hogy vele egyek, előző éjszaka az utazás izgalmától másfél órát aludtam. Holnap megpróbálok felkelni. Szóval végül R ébresztett. Megreggeliztem és jött értünk egy kollégája, aki idegenvezetőként dolgozik, és a kocsiban kikérdezte hogy mi járatban vagyok Franciaországban. A Musée Dobrée-ba tartottunk, amiről később megtudtam, hogy nem csak aznap van zárva, de 2011 óta nem fogad látogatókat. Nos, a célunk az volt, hogy R filmezzen néhány képsort a toronyból és az épület udvarán egy siketek számára készülő filmbe. Izgi! Tegnap este hívott meg, hogy csatlakozzam, ha van kedvem. Azonnal igent mondtam, bár akkor még úgy értettem, hogy egy filmet fogunk megnézni egy amúgy zárva tartó múzeumban, amit nekik nyitnak ki. De végül sokkal jobban alakult. Két épület van, az egyik 15., a másik 19. századi és a toronyban 43 méter magasan voltunk fenn négyen, R, a kollégája, egy lány aki körbevezetett minket, és én. Végig franciául folyt a beszélgetés – nyilván – jó volt hallgatni, de nem nagyon kapcsolódtam be. Fotóztam, bámultam a kilátást. Most megyek, van még bőven látnivaló.

2016.04.06. szerda 10:10

Trentemoult-ben ülök az első padon, amit találtam és szendvicsezek. A CS hosztjaim meséltek erről a halászfaluról és azonnal tudtam, hogy látnom kell a színes házakat. S. azt mesélte, a halászhajók ugyanolyan színűek voltak, mint a házak falai, így a feleségek már messziről láthatták, ha az ő férjük érkezett és azt kiabálták: „Az ott az én férjem!” 7 perc alatt ér a hajó Nantes-ból Trentemoult-be, kicsit szeles volt az út. Amúgy egy kicsit süt a nap, már le is pirult a tegnapi sétától az arcom.

Tegnap a toronylátogatás után a színház előtt ülve írtam, aztán rengeteg kaland ért. Bóklásztam a belváros utcáin, keresztezve a nagyobb tereket – például Place Royale -, amiken szökőkutak csobognak, galambok éhenkórászkodnak és emberszabásúak csevegnek. A Passage Pommeraye-t kezdtem el keresni, de a telefonom GPS-e érkezést jelzett, én pedig nem láttam a csodaszép bevásárlóközpont bejáratát. Elkeveredtem másik irányba, amikor is egy idegen férfi megkérdezte, hogy tudok-e egy pékséget a környéken. Sajnos nem ismerem jól a várost, turista vagyok – feleltem, de a közelben tudok egy szupermarketet (ott vettem előtte gyümit). Beszélgetni kezdtünk A Kapitánnyal. A karibi-térségben hajózott ugyanis és vitt vendégeket utazásokra. Ismerem-e az Amazonast, kérdezte. Valahol Dél-Amerikában van, azt tudom, válaszoltam. Meghívott hajóútra a Golfe du Morbihan-ba, ott van hajója. A szó kelta eredetű, és kis tengert jelent, mesélte. Ismerem-e a grenadint. Szörp formájában igen (ezt isszuk a fogadócsaládommal) – mondtam. Sokat kellene tanítanom neked, de félre ne érts, nem azért mert buta lennél – jelentette ki.  Adott névjegykártyát és megígértette velem, hogy megírom neki a nevem, mert nem biztos benne, hogy megjegyzi. Ja, vitt anno magyar csoportot is a karibi térségben magyar utazási irodán keresztül, ezt mesélte. Azt mondta, megvannak neki az elérhetőségei. Ha visszaérek Tourcoing-ba, írok neki (ezt most megtettem, és írtam neki e-mailt).

Közben két másik arra járó megkérdezésével megtaláltam a Passage Pommeraye-t és lecövekeltem a bejáratánál. Annyira gyönyörű! Aztán észbe kaptam, hogy itt sétálni kéne, van aki itt éli a mindennapjait, olyan vagyok, mint egy földönkívüli, aki 2 napja érkezett a Földre és még a kenyérhéj is furcsa és emészthetetlen számára. Videóztam, fotóztam, rácsodálkoztam és arra gondoltam, milyen szuper nekem, hogy egy ilyen szép helyen lehetek. Ezután a kastély közelében megnéztem egy hatalmas fa sárkányt, aminek a nyelve csúszda. Egy játszótér mászókájáról van ugyanis szó, amit egy japán művész tervezett.

Vettem Nantes-os képeslapokat, és betértem a LU-be is és vettem még pár lapot. Ideje volt eldöntenem, hogy a halászfaluba vagy a Les machines de l’Ile-be megyek következőleg, és mivel az utóbbi közelebb esett a hosztjaim lakásához, arra esett a választásom. Közben írtam sms-t S-nek a magyar telefonomról – a francia dél körül lemerült, mivel egy barátommal leveleztem Facebookon, aki épp Lengyelországba utazott egy workshopra – szóval írtam egy sms-t S-nek a magyar telcsimről, hogy nem fogok ugyanúgy odaérni a melóhelyéhez, mint előző nap, mert még csak most indulok a gépállatok földjére.

Levideóztam az elefántot, felültem a Caroussel-re és megnéztem a kisfilmet arról, hogy hogyan épült a hely, a hatalmas pókot, felsétáltam a „fán”, szóval lényegében meglátogattam az egész komplexumot 14 euró ellenében. Mind a 14 megérte! Csak ajánlani tudom, én nagyon jól szórakoztam. Visszasétálni a hosztékhoz kb. egy órámba telt, mert az állatok a sziget nyugati sarkában, a lakás pedig a keletiben van és a sziget hatalmas. De imádtam a sétát, mert új és modern épületek és irodaházak között vezetett. 10 éve építették be a szigetet S elmondása szerint. Kellemesen elfáradtam, elmeséltem S-nek az egész napomat, aki azt mondta, megérti, hogy az utazó ki van purcanva. Lefürödtem és rákocskákat vacsiztam. Most amúgy azon gondolkodom, elmehettem volna S-sel és R-rel és a barátaikkal moziba, mert S mondta hogy R amúgy hívta őt, meg engem is akart. Paff. Így is elvoltunk, S-sel egy igaz történeten alapuló francia filmet izgultunk végig, amit azért jócskán magyaráznia kellett. 11 körül alvást hirdettünk, majd még mielőtt elnyomott volna az álom, hallottam R kulcsát fordulni a zárban.

Reggel S konyhába érkezésére ébredtem, elhúzta picit a függönyt, hogy besüssön a nap. Tényleg gyönyörű idő volt kinn, most picit felhősebb az ég. Most megnézem Trentemoult-t, 11-et harangoznak.

szerda 13:45

A vonaton ülök Nantes-ból Le Mans-ba és 20 perc múlva indulunk. Amíg áll, eszembe jutott, hogy tudnék írni. A mellettem ülő fiút halálra fogja idegesíteni, amikor megkérem majd útközben, hogy engedjen ki (a mosdóba). Nagyon csúnyán nézett, amikor le akart ülni, de a cuccaimba ütközött, mert lehánytam őket magam mellé. A fülemben Chrvches album szól, és zöldségchipset ettem épp a Talensac piacról.

Trentemoult-ból visszahajókáztam a Gare Maritime-hoz és onnan villamossal a Duchesse Anne megállóig, a kastély lábához. A hátizsákjaim eléggé nyomták a vállaim, az órámra néztem, 12 körül járt az idő. Ez abból is látszott, hogy a kisteherautókba szendviccsel és kólával szálltak vissza a munkások, és egy kisfiú a kastély mosdójának bejáratánál azt zengedezte franciául a tanárnőnek, hogy éhes. Háromszor egymás után. Nagyon éhes volt, na.

A Rue de Strassbourg-on beugrottam megnézni egy pici kávézó-színházat, nagyon édesek voltak a csupa piros székek. Sétáltam tovább és abban reménykedtem, a piac nem a fasor végén van, mert az jó messze esett még, dombnak felfelé. Áthaladtam egy nagyobb téren és szerencsémre a piac ott volt balra egy apró sárga épületben. Végigsétáltam kint a gyümölcsök és zöldségek között, majd bent a tenger gyümölcseis és szalámis, aszalt gyümölcsös pultok között. Szeretem a piacok hangulatát. Vásároltam aszalt kiwit és mangót, és egy doboz 100 gr-os szárított zöldségchipset. Ez volt az ebédem, de igazából egész nap eszem a kirándulásom alatt: leginkább kekszet. De ez amúgy nem nagy gáz, egyrészt mivel egész nap várost nézek = sétálok, másrészt nem vagyok egy nagy darab.

Rendszeresen kérnek egyébként tőlem útbaigazítást, úgyhogy vagy annyira jól elvegyülök a tömegben, hogy helyinek tűnök vagy csak szimplán kedvesnek. Vagy egy kedves helyinek.

Indulunk. Jé, simán tudnék útközben írni. De inkább megpróbálok aludni picit és állítok be ébresztőt, mert a vonat amúgy Tourcoing-ba megy. Most pihenni van kedvem, hogy be tudjam fogadni a sok új látnivalót.

2016.04.07. csütörtök 9:50

Le Mans külvárosában ülök egy kanapén. Reggeliztem eperlekváros bucit, kiwit, almát és teát, nemsokára a nyakamba veszem a várost.

A CS hoszttal való találkozás előtt ismét izgultam, de ismét pozitívan csalódtam. AS egy tündéri lány. A vonat időben érkezett és ő már ott várt piros kabátban az állomáson, ahogy azt megbeszéltük. Beszélgetni kezdtünk, de rövidesen én magyaráztam túlnyomórészt, az izgalomtól. AS elkalauzolt a belvárosba, közben megnéztünk egy kisebb templomot, aminek a fala kőből van kirakva belülről is. Csodaszép volt.

Ezután benéztünk a Pathé mozi épületébe, mert a katedrális épülete mellett található. A katedrális elképesztő volt, az épület nagyobb 5000 m²-nél is, amire véletlen km²-t mondtam először, ezen jót röhögtünk. Kívül és belül is megnéztük a katedrálist, majd belevetettük magunkat a kőházak rengetegébe. És itt végem volt, szerelembe estem! Kisebb és nagyobb házak, színes ablakpaletták követik egymást és még egeret is láttunk.

Hazafelé jövet még megnéztük a római kori városfalat, majd megkértem AS-t, hogy útközben ugorjunk be egy pékségbe, hogy reggelit vegyek magamnak másnapra. Ez már el van intézve – mondta ő. És a gulyásleves hozzávalóira sem volt gondunk. Villamosra szálltunk és teáztunk egyet. Ja meg még előtte belefutottunk Supiba a lakásba lépve. Ő AS 6 hónapos nyula. Megzabáltam a kis oroszlánsörényét, merthogy a füle mögött hosszabb a szőre. Amikor TV-ztünk egy picit, át is mászott az ölembe AS-tól. Szóval barátságot kötöttünk nyúllal.

Szóval teáztunk és megkóstolhattam AS anyukájának saját készítésű sütijét (un petit gateau), aminek Karácsony íze volt. Ezután megfőztük a gulyást, amihez a babérlevél AS nagyszüleinek a kertjéből származott. Főzés közben elmeséltettem AS-val, hogy a nyarakat Dél-Franciaországban töltötte a nagyszülei házában és megjegyeztük, hogy ez elég klasszul hangzik.

A gulyás ízlett AS-nak, aminek örültem. Nekem is, egészen jól sikerült ismét. Lezuhanyoztam és elaludtam.

Mivel AS adott kulcsot, amit majd a postaládába kell bedobjak este, nem kellett korán kelnem – ő 6.30-kor kelt és indult dolgozni – és nem kell egész nap magammal cipelnem a második hátizsákom. Jobb a CS néha, mint egy hotel. Most kb. 10:10 van, ha hotelben lennék, 50 perc múlva ki kéne csekkolnom, így viszont még 17h körül visszajövök a táskámért és hogy valami apró köszönő képeslapot hagyjak AS-nak. A vonatom 19:30-kor indul és 22:30 körül ér Tourcoing-ba. Még jár akkor metró, ez is klassz. Induljon hát az utolsó kirándulós nap!

csütörtök 19:25

Hát itt vagyok a vonaton. Nem hittem volna, hogy ez a pillanat is eljön, de az idő múlik és a vonatok elrajtolnak akkor is, ha mi ezt nem minden esetben szeretnénk.

Ma 11-kor útnak indultam. Eredetileg az Abbeye de l’Epau-val akartam indítani a napot, ami egy 13. századi templom, de a nyitva tartás 10-12, 14-17 h volt és mivel reggel sokáig ébredeztem, jobbnak láttam a város felé venni az irányt, áttervezve az Abbeye-t délutánra, hogy biztosan legyen idő a meglátogatására. Vettem egy 4 eurós napijegyet és bevillamosoztam a központba. Megnéztem újra a katedrálist, és sétáltam egy nagyot újra a kőházak rengetegében. Hagytam magam elvarázsolódni. Találtam egy nagy fehér csigaszobrot is, le is fotóztam, nagyon vicces volt, ahogy mögötte ott egy templomtorony. A fotógépem elkezdte jelezni, hogy nincs több hely a memóriakártyán, így párat töröltem a korábbi fotók közül.

Megkerestem az AS-tól kölcsönkapott térkép segítségével a Jardin des Plantes-t. Ez nem ment annyira könnyen, mert térképolvasásban és irányokban nem vagyok túl jó, de szépen lassan sikerült beazonosítani az utcatáblákat a térkép felirataival és csak egy kis ideig haladtam ellentétes irányba. A kert szép, nem nagy szám, van benne egy tavacska szökőkúttal. Végigsétáltam, páran fociztak.

Irány vissza a városba! Eszembe jutott, hogy egy francia barátom javasolta, hogy ha Le Mans-ban járok, mindenképpen kóstoljam meg a rilette-t. Annyit tudtam, hogy a patéhoz hasonlít, ami pedig májkrém. Beugrottam egy szimpatikusnak tűnő pékségbe és kértem egy bagettet. Az eladó néni pedig visszakérdezett, hogy hagyományosat vagy rusztikusat kérek és a kezébe vett egy bagettet. Azt – mondtam határozottan, mert az egy ropogós bagett volt, a néni mögötti 4 polc egyikén viszont ott volt az a fajta, amit nem szerettem volna – semmi textúra, nincs mit ropogtatni rajta. Biztosan okosnak tűntem volna, ha rávágom az egyik kifejezést, de ha beletrafálok a nemkívántba, akkor nagyon mérges is. Inkább elárultam magamról, hogy fogalmam sincs, melyik melyik. Arra már nem térek ki, hogy ha a nemkívántat kapom, kicseréltethettem volna nyilván.

Sétáltam a bagettemmel a város felé, amikor megláttam egy hatalmas könyvesboltot. Itt veszek AS-nek köszönő képeslapot! – gondoltam. Besétáltam, nem találtam képeslapot sehol, belelapoztam néhány divatról szóló könyvbe – tudom, ez meglepő, ha figyelembe vesszük, milyen göncökben járok, de valójában érdekel az emberek elképzelése a divatról – majd csalódottan elindultam kifelé, amikor megláttam elrejtve egy képeslapos állványt a bolt sarkában. Szerintem nagyon muris lapot sikerült választanom, fekete-fehér és egy osztályteremben egy kisfiú riadtan néz, a padtársa pedig lesi az órát, ami felettük lóg. Képeslap pipa, ideje volt levadászni a rilette-t. Zsírban husi falatok, így tudnám jellemezni ezt a Le Mans-i sajátosságot. Igazán isteni. (ma sikerült a szupermarketben a tegnapihoz képest egy igen gyér minőségűt vennem. Hát igen, az igazi rilette Le Mans-ban van!)

Eleredt az eső. Nem vagyok cukorból, emlékeztettem magam és caplattam tovább és ettem a szerzeményemet. Ritka boldog voltam.

Villamosra szálltam az Abbeye de l’Epau irányába. A végállomáson belefutottam a Rue de Bulgarie-ba és a tavaly nyári melóm emlékére lőttem egy képet. Előhalásztam a térképet, hogy megnézzem, merre esik az úticélom és merre sétáljak tovább, és megláttam, hogy Rue de Hongrie is van, méghozzá a szomszédos utca, már készült is a kép.

Elbágyadtam, úgyhogy majd később folytatom. Most alszom egyet a vonaton.

2016.04.08 péntek 16:55

Tegnap este 11-kor estem haza. A hátizsákjaimat az ajtón kívül az esőben dobtam le, annyira kellett pisilnem. Elég volt arra koncentrálnom, hogy a kulcsomat előhalásszam gyorsan és kinyissam az ajtót és futás! Gyakorlatilag úgy igyekeztem hazáig, mint akit kergetnek. Bevásároltam ma, hogy ne haljak éhen, és mostam, hogy az elkövetkezendő napokban kinézzek valahogy, most pedig írok.

Az utcáknál tartottam. Zuhogó esőben elsétáltam az Abbeye de l’Epau-ig és megláttam, hogy a főbejárat vaskapuján lakat van. Paff, fordulhatok is vissza – gondoltam először. De láttam a kocsijukba beszállni két embert két perce, akik a bejárat irányából érkeztek, az hogy lehet? Megérintettem a lakatot, mint aki a csodában hisz. A nyitva tartás szerint 14-17h nyitva kell legyen és 3 óra körül volt. Valahol máshol kell bemenni – jutott eszembe. Pár lépést kellett csak tennem, kinyitnom a szemeimet és lenyomni a kilincset. Kértem egy diákjegyet angolul, nem kértek igazolványt. 1,5 eurót nyújtottam át a pénztárosnak és kiléptem az esőbe. Abból látszott, hogy komolyan foglalkoznak a hellyel és karbantartják, hogy a fogadóhelyiség egy szép modern szoba volt, ahol jól láthatóan ki volt téve a vendégkönyv és könyvek, képeslapok. Piros pont! Az ázott kabátomban nem is éreztem illedelmesnek ott tartózkodni, de ki tudja eljutok-e még valaha Le Mans-ba, úgyhogy irány!

A ciszterci apátságot a 13. században építtette Oroszlánszívű Richárd özvegye, ha jól értettem a kiírásból. Egyszer csak ott álltam egy hatalmas templom közepén egyes egyedül, körülöttem a kő falak. A teremben székek, hangversenyekre használják. Arra gondoltam, már ezért megérte Franciaországba költözni. Bejártam a helyet. Megnéztem a sekrestyét és a termet, ahol az özvegy sírja látható. Az egyik terembe lépve felkapcsolódott a világítás, hirtelen meg is ijedtem. Úgy képzeltem, régen nagy lakomák helyszíne lehetett. Bár nem tudom mennyire illendő ez vagy volt szokás vallási helyeken, amik inkább a visszafogott életvitelről híresek. Táncolni lett volna kedvem a gyönyörű oszlopok között. Esett akkor is, amikor visszasétáltam a pénztárhoz és vettem két képeslapot. Aztán ahogy a szállásom felé tartottam, kitisztult az ég. Felszeleteltem néhány kiwit és eltettem két almát az útra és végigültem hazáig 3 órát. Becsuktam a szemem, hogy hamarabb elteljen az út.

A négy napos kiruccanásról az alábbi 16 perces videót készítettem: