Kis kiruccanás

Szörnyű utam volt Franciaországba és nem vagytok szerencsések, mert az utazásomat most el is mesélem nektek. Úgy kezdődött, hogy hajnalban az ónos eső áztatta autópályán előttünk egy kocsi a falnak csapódott. Ha Anya nem engedi el a gázpedált, azaz motorfékezik, össze is ütközhettünk volna. A középső sávban haladtunk a megengedett sebességgel, amikor a bal oldali sávban haladó autó sofőrje elveszítette az irányítást az autója felett és keresztbe fordulva átcsúszott előttünk. A kocsi oldalát láttuk, csakúgy mint a filmekben. Anyának fantasztikus lélekjelenléte volt, ez az egy biztos. Ezen kívül tök jól elbeszélgettük az utat az öcsémmel, például Pewdiepie-ról. A reptéren már elköszöntem a szüleimtől és az öcsémtől, amikor valaki megkopogtatta a vállam. Ettől majdnem rosszul lettem, mert nyilván a családtagjaim nem ezt tették volna, hanem a nevemen szólítanak vagy utánam kiabálnak, ha valamit otthagytam, szóval fogalmam sem volt, mi vár rám. Arra gondoltam még, hogy összekevertek valakivel, de nem. A meglepetésvendég számon kért valamiért, amiről nem gondoltam úgy, hogy magyarázattal tartozom neki és rövidre zártam a beszélgetést, mert el akartam érni a gépet. Végre beálltam a sorba a biztonsági ellenőrzéshez! Olyan érzésem támadt, hogy mindenki januárban kezd új életet valahol külföldön, de ezen a szombati reggelen magyarok, olaszok, spanyolok és még ki tudja milyen nemzetiség, mindenki ott várakozott a sorban Ferihegyen ugyanazért a célért: elérni egy gépet, ami elvisz minket valahová. Ki idegesen, ki türelmesen, ki viccelődve és történetekkel szórakoztatva a barátait, tűrte ezt. És még a csizmáinkat is levetetik velünk, szuper! Vajon elérem a gépet? 5.45-kor zárnak a kapuk. Nem voltam benne biztos. Tök mindegy, irány! Ellenőrzésen túl futni kezdek, felkapok egy félliteres vizet és rohanok a pénztárhoz. Nem áll ott senki, rögtön fizethetek, ez szuper! Aha, hol van a tartalék pénztárcám, amiben az apró van? Jó, mindegy, majd meglesz, 10 euróssal fizetek és nem igazi a mosolyom amikor a pénztáros csajszi beszélgetést kezdeményez arról, hogy hová utazom. Brüsszelbe - válaszolom és elhadarom, hogy igazán nem vagyok biztos benne, hogy elérem ezt a gépet, úgyhogy jobb lesz, ha megyek. Futok tovább és az utolsók között megérkezem a bódéba, nyújtom a jegyemet a reptéri dolgozónak. Esik az eső, de ez már apróság és nem zavar, kapucni fel, sétálunk fel a lépcsőn a vasmadár gyomrába. Huh, elértem a gépet. Vajon a pénztárcám ott van valahol a táskám mélyén? Lehet, hogy a biztonsági ellenőrzésnél ott hagytam? Vagy még a kocsiban, amikor kivettem belőle a személyim, hogy a repjegy mellé tegyem? Fel kell hívnom anyáékat! 1 stewardess és 2 steward üdvözöl, megnézik a repjegyet ahogy mindig, és keresem a 6C-t. Á, ez az! Hm, vajon ez a pocakos inges pasi miért ül itt? Vajon neki is ugyanide szól a jegye? Nem, az nem lehet. Ne haragudj, szerintem ez az én helyem. A jegyemet már egy szempillantás alatt elrejtettem valahová, így csak szóban közlöm vele és remélem érti. Morog valamit az orra alá, aztán eggyel arrébb ül, és ledobálok mindent a kezemből. Nem derül ki, hogy közös nyelvet beszélünk-e ülésszomszédommal, de nincs erőm ezzel foglalkozni. Hívom anyát, apa felveszi és megkérem hogy nézzék át a kocsit a pénztárcám után kutatva. Rendben, mondja Apa és nyugtat, mert hallja a hangomon a feszültséget. Ekkorra nagyjából tényleg elegem van a világból. Bedugom a fülembe a zenét, felhangosítom és várom a felszállást, ami 45 perces késéssel meg is történik. Biztosan a szeles, ónos esős időnek köszönhetően, bár erről nem kapunk részletes tájékoztatást. Eddigre már azt is tudom, hogy a pénztárcám nincs a kocsiban. Mennyi minden történt ma már, és még csak reggel 7 óra van! Hallgatom az iPodom és próbálok aludni, de ez első körben a szomszédomnak sikerül, aki az út első felét átalussza, aztán amikor felébred, nem sokkal később végre elalszom én is. A legnagyobb boldogság, amikor fáradtan kimászom a gépből a terminálra és lehuppanok egy székre a bőröndömre várva. Veszek egy üveg vizet a Budapestinél háromszor drágábban, és hallgatom az átutazók francia és mindenféle nyelvű morajlását. Elhaladok a fegyveres őrök mellett, magam után húzva 26 kg-t és megkeresem a buszmegállót. A busz indulásáig még üldögélek az épületben, és csak szimplán vagyok, két állomás között, és ettől jól érzem magam. Itt már nem érdekelnek a reggeli történések, tudom, hogy minden rendben lesz. Másfél órát ülök egy buszon, és pontban fél 12-kor begurulunk a Gare de Lille - Europe állomásra. Megérkeztem! Milyen édes, a két éves kisfiú már tudja a nevem - talán majd otthon ezt már tőle is hallani fogom!