Nagy kérdőjel plusz kiruccanás

Totál nem arról akartam ebben a bejegyzésben írni, amiről végülis most fogok, de már nagyon kikívánkozik belőlem. Ugyanis attól eltekintve, hogy bébiszittelek és élem a mindennapjaim, az utóbbi pár hét folyamatos agyalással telt. Mégpedig arról, hogy meddig maradok itt. Abban viszonylag hamar megállapodtunk a szülőegységekkel, hogy tovább maradok karácsonynál. Eredetileg szeptembertől decemberig maradtam volna, de ők elégedettek voltak azzal, ahogy a gyerekekkel bánok és a gyerekek elfogadtak, én is megszerettem őket, plusz olyan klassz barátokra is leltem, hogy még rengeteg tervünk volt (van) együtt. És egyáltalán szerettem itt lenni, gondoltam miért ne jöjjek vissza, majdnem minden passzolt. Megegyeztünk, hogy márciusig maradok, mert a nyárra viszont mindenképpen Olaszországba szerettem volna költözni Au-pairkedni és körbejárni az országot. Aztán mielőtt hazautaztam volna karácsonyra, felajánlották, hogy maradjak márciusnál is tovább. Konkrét választ erre nem adtam, fogalmam sem volt mit mondjak, de már nagyon a nyelvem hegyén volt, hogy megmondjam mi az egyetlen problémám az ittléttel. Végül annyit mondtam, hogy klassz lenne, ha egy picit több időm lenne magamra, például egy adott nap adott két órája, de nem kaptam pozitív választ. Szóval íme az én nagy problémám, amiről nem akartam itt a blogon csipogni, de mégiscsak fogok: a heti 45-50 óra munka a 30 helyett. Ezt persze nem ingyen csinálom, minden hónapban ezért plusz pénzt vagy valamiféle kompenzációt kapok, de decemberre már eljutottam oda, hogy nem érdekelt a pénz, csak haza akartam menni arra az egy hétre és pihenni, kialudni magam. A 12 órás munkanapok nagyon hosszúak, és sokszor hullafáradtan dőltem az ágyba, másnap reggel pedig egyáltalán nem éreztem magam késznek arra, hogy egy ugyanolyan hosszú napot végigcsináljak.

Most ez az egész ott tart, hogy március 31-ig maradok. De egyfolytában azon jár a fejem, hogy milyen jó lenne, ha egy kicsit le tudnánk itt-ott csippenteni a munkaidőmből (és ebből kifolyólag a kompenzációból, ezzel nincs is problémám), és akkor maradnék tovább. Megszerettem itt, a társaságot, a várost, az üzleteket, a biciklimet, a gyerekeket, a sültkrumplit, a stroopwafelt és egyszerűen mindent, kivéve az állandó kimerültséget.

Túl sokat agyalok. Lesz*rhatnám az egészet, hogy kinek mi a jó, sokszor csak a gyerekek érdekeit veszem figyelembe, hogy ők elfogadtak és nekik klassz lenne ha nem kellene egyfolytában másik nevet megjegyezniük. Mondhatnám azt, hogy bocs, nekem nem ez volt az eredeti tervem, hanem még X országot bejárni, és összecsomagolnék és továbbköltöznék.

Azaz folytathatnám, amit eddig folyamatosan csináltam: félbehagyni dolgokat. Ha érzem, hogy valami kezd tönkremenni, nem érzem jól magam, egyszerűen abbahagyom. Itt is rengetegszer rádöbbenek, hogy a végét várom és nem élvezem a napokat. "Csak legyünk már túl rajta".

Na ezt a témát itt a blogon most befejezem, megpróbálok magamtól rájönni a helyes válaszra. De most inkább mutatok pár képet, amiket múlt héten Deventerben lőttem. Eredetileg erről akartam részletesebben mesélni meg az otthoni karácsonyozásról (atyaég, de jó volt Magyarországon lenni!). Szóval fotók:

De Waag

a történelmi múzeumban

"A titkos kert"

Deventer gyönyörű kis város, hangulatos utcácskákkal, amik Angliát idézik. Ezt a helyiek tartják így, minden évben meg is rendezik a Dickens fesztivált, ami rengeteg látogatót vonz. Decemberben volt, iszonyatosan sokan mentek el rá, én kihagytam, de a képek alapján szuper lehetett. Maga a város talán így szebb is volt, hogy láttam is belőle valamit. :)

Ráadásnak pedig itt egy kép, hogy jól vagyok, a stílusérzékem sem hagyott el:

:D

Ja és ezt a zenét bömböltetem:

Sikeres Új Évet mindenkinek, teljesített álmokban gazdagot!