Kortrijk, Belgium - egy cseppnyi UNESCO világörökség

Éppen egyedül vagyok a házban, ülök a konyhaasztalnál és zenét hallgatok. Tökéletes idő van a blogolásra. A következő két hét suliszünet Franciaországban és a hosztcsaládom elutazott nyaralni egy hétre. Nem, nem voltam meghívva, de nincs is ezzel semmi gond, ezt a nyaralást már akkor lefoglalták, amikor még egymás létezéséről sem tudtunk, és nyelvsulim lesz és ismerősökkel lógok. (Minimális felelősségem van, etetem a kislány halait és a szomszéd macskáját.) Ma például életem egyik legfincsibb tésztasalátáját sikerült összeállítanom, amiben 2 olyan zöldség is volt, amit eddig még soha nem ettem - az egyik retekhez, a másik brokkolihoz hasonlít. Ezen kívül répa, cékla, kukorica, csirke, saláta, kruton és olívaolaj. Egy kanadai sráccal, egy német lánnyal, 3 amerikai lánnyal és egy angol lánnyal dumáltunk pár órát egy kajáldában többek között a mormon vallásról, mert az egyik amerikai és az angol lány mormon misszionáriusként vannak itt. Sokat megtudtunk a vallásukról és a missziójukról, ami nagyon érdekes volt, bár én elég szkeptikus vagyok a szélsőséges dolgokkal szemben és ez nekem annak számít, szóval csak az információkat gyűjtöttem be. Amikor felajánlották, hogy tanítanak a Book of Mormon-ról, leülhetünk beszélgetni, megköszöntem és nemet mondtam. Katolikusként nevelkedtem, jártunk Karácsonykor és Húsvétkor misére, de ma már ezeket sem tartom. Szeretnék eljutni itt Lille-ben egy misére majd, ha már többet értek franciául, de csupán kíváncsiságból, látni, hogy miben különbözik például a fehérvári Bazilika miséjétől.

Na, de most az egyik kiruccanásomról szerettem volna mesélni, szóval utazzunk el Belgiumba, de csak pár lépésre a határtól, igazán nem messze Lille-től!

A második franciaországi hétvégémen szombaton kocsiba ültünk és elautókáztunk Kortrijk-ba. Ez egy belga kisváros Lille-től kb. fél órára. Ahogy kisétáltunk a mélygarázsból fel a plázába, majd ki az utcára és előkapartam a fotógépemet a táskámból, a hosztszüleim felajánlották, hogy sétáljak fél órát tőlük külön és fotózzak nyugodtan, mert a gyerekekkel a tömegben nem nagy móka, figyelni kell rájuk. Rollerrel rótták a köröket a gézengúzok. Mi mást mondhattam volna, mint egy hatalmas igent, és megkérdeztem, mit javasolnak, merre induljak el, lévén még sosem voltam a városban - visszafelé a pláza irányába vagy előre. A hosztpasi közölte, hogy a Begijnhof-ot szerinte érdemes lenne megnéznem, és megmutatta a táblát ami jelzi, hogy merre kell menni. Fél óra múlva találkozunk a főtéren! Oké, elindulok, kanyarognak a kis utcák, követem a táblát, aztán belebotlok egy templomba. Nem vagyok biztos benne, hogy ez volna a Begijnhof, de fotózok párat.

Miasszonyunk-templom - Onze-Lieve-Vrouwekerk te Kortirjk

A Begijnhofot még mindig nem találtam, de sétáltam tovább és kiértem a Leie folyóhoz, és lefotóztam a két tornyot is, ami előttem termett. 

Boreltoren

Leie folyó

Visszaindultam a templom irányába, ahol szembejött velem a család és megkérdezték, hogy megtaláltam-e a látnivalót, én meg közöltem, hogy sajnos nem. Mondták, hogy majdnem biztosak voltak benne, hogy el fogok menni mellette, mert egy kis kapun kell bemenni és ezt nem említették. Szóval a kislány a rollerén robogott visszafelé, én futottam mellette, és visszavezetett a Begijnhofhoz, amiről időközben az is kiderült, hogy az UNESCO világörökség része. Tündérien varázslatos kis hely, engem valamiért A gyűrűk urára emlékeztetett. Sajnos a képek nem adják vissza a hangulatát.

Sint-Maartenskerk

A kis séta után beültünk egy kávézóba és amíg a többiek gofrit ettek, cukorkát rágcsáltam és Kriek-et, meggysört ittam. Aztán irány haza!

Néhány napja belementem egy olyan Facebook beszélgetésbe egy régi ismerőssel, ami napokra lesokkolt. Közölte velem, hogy akkora nagy világpolgár lettem, hogy már nem is tudom mi a magyar, és nem is leszek ugyanolyan magyar többé, mint amilyen voltam. Ő tudja, mert neki vannak barátai akik miután hazamentek külföldről Magyarországra, már nem voltak ugyanazok az emberek akik voltak, mielőtt kiutaztak volna. Kérdezem én, hogy van azzal valami probléma, hogy nem vagyunk többé ugyanazok az emberek? Feltétlenül rossz dolog ez? Miért nem vagyunk képesek a hazatérőtől megkérdezni, hogy milyen volt? Miért nem vagyunk kíváncsiak 1-2 fényképére vagy 1-2 történetére? Számon lettem kérve, hogy a magyar barátaim kíváncsiak-e rám és hogy én valaha rákérdezek-e náluk, hogy hogy vannak. Elmeséltem, hogy igen, vannak olyan e-mail címek és Skype felhasználónevek a számítógépemen, akik valódi embereket takarnak. De az is igaz, hogy veszítettem el barátságokat, és szakadtam el emberektől, de lettek új barátaim is, és van néhány város, ahová ha elutazom, van idegenvezetőm és szállásadóm, akivel osztunk meg közös vicces történeteket. Rossz dolog az, hogy engedünk el olyan embereket, akikkel már nem tudunk együttműködni, mert mind a ketten más irányba szeretnénk tovább haladni?

Én ezekre a buta kérdésekre nemmel válaszolok. 

Egyszer majd elmesélem egy bejegyzésben, hogy milyen érzés volt örökre elveszíteni egy barátot, akivel egy hónapra teljesen összenőttem, de akivel valószínűleg soha többet nem fogok találkozni. De ezt majd csak akkor, ha már elég erős vagyok, mert még mindig azonnal sírhatnékom támad, ha utolér a rossz érzés.

Addig is, lesz még sok utazós-világjárós poszt Franciaországból és csütörtökön foglaltam 5 napos családi vakációt Athénba, szóval augusztusban irány a görög főváros!

Egy aktuális kedvenc zene:

"Trade our places

Take no chances

Bind me 'til my lips are silent

Stay where you are

Ever, after

Chasing things that we should run from

I'm feeling capable of

Seeing the end

I'm feeling capable of

Saying it's over"

Au-revoir!