Négynapos kiruccanás Észak-nyugat Franciaországba

Következzen egy bejegyzés az elmúlt 4 napról, amit Franciaország északnyugati csücskében töltöttem. A jegyeket még március közepén vásároltam, miután úgy döntöttem, hogy az áprilisi szabadságomon utazni szeretnék, és hétfőn indultam a négy napos útra. Az út során írtam napközben, le-leültem egy szép helyen és igyekeztem megörökíteni a pillanatokat, mielőtt végleg elillannának. Hétfő déltől szerda délig Nantes-ban, majd csütörtök estig bezárólag Le Mans-ban jártam a nevezetességeket. A szállásom Couchsurf-ösök kanapéjain volt biztosítva. Erről olvashattok most itt ebben a bejegyzésben. Képek azért nem lesznek, mert a Bloggerre sajnos nagyon sokáig tart feltölteni őket. A Facebookra viszont feltöltöttem egy Nantes, Le Mans ’16 nevű mappát, szóval kedves Facebook ismerőseim, a bejegyzéshez tartozó fotókat kéretik ott megtekinteni!

2016.04.04. hétfő 13:40

Megérkeztem Nantes-ba. Az áprilisi egyhetes vakációmat töltöm éppen, aminek ez a Pays de la Loire-ban található város az első állomása, majd Le Mans a második. Négy és fél órát utaztam Tourcoing-ból fapados Ouigo vonattal. Panaszra nincs okom, néhány perc késéssel indultunk, de a vonat nagyon kényelmes volt. A jegyem igazából a folyosó mellé szólt, de beültem az ablakhoz, mert élvezni akartam szabadon a kilátást és esetlegesen videókat készíteni. Az utat egy nyugdíjasklubban élvezhettem végig, így amikor ki kellett mennem a mosdóba, angolul szólaltam meg. Az még hagyján tényleg, hogy három nénivel vagyok körülvéve, de hogy még az unokákról is csacsogni kelljen franciául, köszi, itt a limit. Végtére is, utazom, nyaralok, a szabadságomat töltöm vagy mi. Maradtam inkognitóban, sudokuztam, ettem, aludtam, tudósítottam anyának Facebookon és kértem gulyásleves receptet. A nénik egyébként végig nagyon kedvesen néztek rám, fejben le is játszottam a következő beszélgetést:
- Olyan kedvesnek tűnsz, beszélgessünk valamiről!
- Sajnos nem vagyok kedves, szerintem inkább ne beszélgessünk.

Az állomásról kilépve megláttam a Jardin des Plantes, azaz a Növénykert bejáratát, úgyhogy besétáltam. Etettem kecskéket, és az egyik ügyesen el is kapta a kabátom ujját. Szerencsére hamar kiszabadultam a szorításából, gyorsan elhúztam a kezem. Amúgy kint tábla figyelmeztet, hogy a kecskék megrángathatják a ruháinkat, de ki gondolná hogy pont az övét fogják kiszemelni? Vettem nekik kaját is 20 centért, zabálták ki egyenesen a gépből, elég kevés jutott a kezembe, hogy onnan etessem őket. Voltak kis kecskék is, nagyon édesek voltak. A park 7 hektáros, tóval és rengeteg különböző fával és növénnyel, amiknek a magjait Chiléből, Izlandról és egyéb érdekes helyekről hozták. Van Pálmárium, ami 1895-ben épült, kicsit már avittos.

Most befejezem a kert körbesétálását és útba veszek egy újabb látnivalót. 17.15-kor találkozom a CS hosztommal – akinél két éjszakát alszom, egy francia pár – kicsit izgulok, bár biztosan aranyosak lesznek.

hétfő 16:05

Még van egy órám a Couchsurf-ös hosztjaimmal történő találkozóig. Épp a kastély melletti parkban ülök a fűben. Kezd hideg lenni, kezdek fázni a kabátom nélkül – rajta ülök – úgyhogy ha befejeztem az írást, szerintem keresek egy helyet, ahonnan látom a Loire vagy az Erdre folyót. Itt vannak amúgy egy köpésre, a LU épülete mögött sejtem őket, de nem tudom pontosan hol melyik folyik. A Chateau des ducs de Bretagne kastély csodaszép, ismét az épületek sokszínűsége tetszik. A legkorábbi épületrészek a 15. században épültek, aztán utána bővült a kastély, amit egy térképen lehet megtekinteni. Körbesétáltam a kastély falán, néztem a kilátást, rövid videókat filmeztem, amiket néhány perces videóvá fogok szerkeszteni. A kiírt táblákon olvastam – itt is van angol nyelvű tájékoztató is –, hogy régen a Loire folyó partján feküdt a kastély, de azt szépen fokozatosan feltöltötték. Most kis várárokban folyik körülötte a víz, benne halak, és láttam napozó teknőspárt is. Imádom ezt az életérzést, azt, hogy csak ülök a fűben Északnyugat-Franciaországban és ilyen szépeket látok, ráadásul még a nap is süt (bárcsak ne fújna a szél). Nantes-nak egyébként repülőtere is van, még hajnalban indulás előtt olvastam a családtól kölcsönkapott útikönyvekben, most pedig 10 percenként 1-1 vasmadár zaja hasít a levegőben. Csakúgy mint a Barcelonetán, csak itt jóval közelebb. A kastélyba menet belefutottam egy templomba, ami lehetséges, hogy a Szent Péter és Pál katedrális volt, de nem vagyok benne 100%-ig biztos. Lefotóztam, majd megkérdezem a hosztjaimat (igen, az volt). Jön a következő repcsi, a 2. mialatt ezt írom. A hosztjaimnak este gulyást főzök, ahhoz is még be kell vásárolni. Később írok, most elindulok a találkozó irányába.

2016.04.05 kedd 11:47

Egy kör alakú téren ülök, a színház lépcsőjén Nantes-ban. Csobog a szökőkút a La Cigale előtt. Ha ezt megírtam, megyek is tovább. De muszáj írnom, elképesztő reggelem volt, de folytatom ott ahol tegnap abbahagytam.

A CS találkozás előtt még sétáltam egyet a L’Erdre folyó mentén és lefotóztam egy-két hajót. 17.15-kor besétáltam S munkahelyére, ahová megbeszéltük a találkozót. A recepciós hölgynek elzengtem, hogy „Je cherche S.”, azaz S-t keresem és ő már telefonált is. „Elle arrive.”, azaz érkezik, mondta és én megköszöntem egy Mercí-vel. S rögtön szimpatikus volt. Az utat a lakásukig gyalog tettük meg és elhaladtunk ott, ahol a Loire és a L’Erdre találkozik. Ez csak azért érdekes, mert még otthon tervezgetés és térképnézegetés közben felmerült bennem, hogy vajon hol találkozik a két folyó, szóval a válasz most S-től érkezett és át is szeltük az említett helyszínt.

Lepakoltunk az egyedi kis lakásukban, ami rögtön magával ragadott. Színes, tündéri berendezés, egyedi tárgyak mindenhol. A WC-ben még Rubik-kockát is találtam! Megkérdeztem, kirakni nem tudják. S és R – a francia pár – 4 éve nyaranta egy közeli városba járnak az Anjou Vintage Vélo rendezvényre. Erről is volt pár kép a lakásban, a naptárjukon is szerepel a fotójuk. Nagyon vagányul néznek ki, S-nek fekete a képeken a haja, ahhoz képest, hogy most szőke. Azt mesélte, hogy folyamatosan változtatgatja. Meg is jött a kedvem, hogy levágassam vállig érőre a hajam és befestessem világosszőkére. Azért erre még alszom néhányat, mielőtt hiányolni kezdem a hosszú hajam.

Ezután gulyást terveztünk, szóval bevásárlás! Közben befutott R, S barátja, és épp a WC-ből léptem ki, amikor találkoztunk. Ez egy kicsit ciki volt, de köszöntünk és dumálni kezdtünk a melójáról, mert erről kérdeztem.

Aztán S-sel elbringáztunk a szupermarketbe és így megfőtt a gulyás is. „Trop bon” ez volt a véleményük, azaz hogy nagyon finom. Örültem, hogy ízlett nekik, egyébként szerintem is egészen jól sikerült. Vacsi közben rengeteg tippet kaptam, hogy mit látogassak meg a városban, szóval tényleg rohanok is tovább mindjárt. A kedvcsinálás és képnézegetés után este 11 körül mindenki nyugovóra tért, és a nappaliban a szófán, egy hálózsákban.

Reggel S ébresztett, aztán megreggelizett, mert indult dolgozni. Nem bírtam felkelni, hogy vele egyek, előző éjszaka az utazás izgalmától másfél órát aludtam. Holnap megpróbálok felkelni. Szóval végül R ébresztett. Megreggeliztem és jött értünk egy kollégája, aki idegenvezetőként dolgozik, és a kocsiban kikérdezte hogy mi járatban vagyok Franciaországban. A Musée Dobrée-ba tartottunk, amiről később megtudtam, hogy nem csak aznap van zárva, de 2011 óta nem fogad látogatókat. Nos, a célunk az volt, hogy R filmezzen néhány képsort a toronyból és az épület udvarán egy siketek számára készülő filmbe. Izgi! Tegnap este hívott meg, hogy csatlakozzam, ha van kedvem. Azonnal igent mondtam, bár akkor még úgy értettem, hogy egy filmet fogunk megnézni egy amúgy zárva tartó múzeumban, amit nekik nyitnak ki. De végül sokkal jobban alakult. Két épület van, az egyik 15., a másik 19. századi és a toronyban 43 méter magasan voltunk fenn négyen, R, a kollégája, egy lány aki körbevezetett minket, és én. Végig franciául folyt a beszélgetés – nyilván – jó volt hallgatni, de nem nagyon kapcsolódtam be. Fotóztam, bámultam a kilátást. Most megyek, van még bőven látnivaló.

2016.04.06. szerda 10:10

Trentemoult-ben ülök az első padon, amit találtam és szendvicsezek. A CS hosztjaim meséltek erről a halászfaluról és azonnal tudtam, hogy látnom kell a színes házakat. S. azt mesélte, a halászhajók ugyanolyan színűek voltak, mint a házak falai, így a feleségek már messziről láthatták, ha az ő férjük érkezett és azt kiabálták: „Az ott az én férjem!” 7 perc alatt ér a hajó Nantes-ból Trentemoult-be, kicsit szeles volt az út. Amúgy egy kicsit süt a nap, már le is pirult a tegnapi sétától az arcom.

Tegnap a toronylátogatás után a színház előtt ülve írtam, aztán rengeteg kaland ért. Bóklásztam a belváros utcáin, keresztezve a nagyobb tereket – például Place Royale -, amiken szökőkutak csobognak, galambok éhenkórászkodnak és emberszabásúak csevegnek. A Passage Pommeraye-t kezdtem el keresni, de a telefonom GPS-e érkezést jelzett, én pedig nem láttam a csodaszép bevásárlóközpont bejáratát. Elkeveredtem másik irányba, amikor is egy idegen férfi megkérdezte, hogy tudok-e egy pékséget a környéken. Sajnos nem ismerem jól a várost, turista vagyok – feleltem, de a közelben tudok egy szupermarketet (ott vettem előtte gyümit). Beszélgetni kezdtünk A Kapitánnyal. A karibi-térségben hajózott ugyanis és vitt vendégeket utazásokra. Ismerem-e az Amazonast, kérdezte. Valahol Dél-Amerikában van, azt tudom, válaszoltam. Meghívott hajóútra a Golfe du Morbihan-ba, ott van hajója. A szó kelta eredetű, és kis tengert jelent, mesélte. Ismerem-e a grenadint. Szörp formájában igen (ezt isszuk a fogadócsaládommal) – mondtam. Sokat kellene tanítanom neked, de félre ne érts, nem azért mert buta lennél – jelentette ki.  Adott névjegykártyát és megígértette velem, hogy megírom neki a nevem, mert nem biztos benne, hogy megjegyzi. Ja, vitt anno magyar csoportot is a karibi térségben magyar utazási irodán keresztül, ezt mesélte. Azt mondta, megvannak neki az elérhetőségei. Ha visszaérek Tourcoing-ba, írok neki (ezt most megtettem, és írtam neki e-mailt).

Közben két másik arra járó megkérdezésével megtaláltam a Passage Pommeraye-t és lecövekeltem a bejáratánál. Annyira gyönyörű! Aztán észbe kaptam, hogy itt sétálni kéne, van aki itt éli a mindennapjait, olyan vagyok, mint egy földönkívüli, aki 2 napja érkezett a Földre és még a kenyérhéj is furcsa és emészthetetlen számára. Videóztam, fotóztam, rácsodálkoztam és arra gondoltam, milyen szuper nekem, hogy egy ilyen szép helyen lehetek. Ezután a kastély közelében megnéztem egy hatalmas fa sárkányt, aminek a nyelve csúszda. Egy játszótér mászókájáról van ugyanis szó, amit egy japán művész tervezett.

Vettem Nantes-os képeslapokat, és betértem a LU-be is és vettem még pár lapot. Ideje volt eldöntenem, hogy a halászfaluba vagy a Les machines de l’Ile-be megyek következőleg, és mivel az utóbbi közelebb esett a hosztjaim lakásához, arra esett a választásom. Közben írtam sms-t S-nek a magyar telefonomról – a francia dél körül lemerült, mivel egy barátommal leveleztem Facebookon, aki épp Lengyelországba utazott egy workshopra – szóval írtam egy sms-t S-nek a magyar telcsimről, hogy nem fogok ugyanúgy odaérni a melóhelyéhez, mint előző nap, mert még csak most indulok a gépállatok földjére.

Levideóztam az elefántot, felültem a Caroussel-re és megnéztem a kisfilmet arról, hogy hogyan épült a hely, a hatalmas pókot, felsétáltam a „fán”, szóval lényegében meglátogattam az egész komplexumot 14 euró ellenében. Mind a 14 megérte! Csak ajánlani tudom, én nagyon jól szórakoztam. Visszasétálni a hosztékhoz kb. egy órámba telt, mert az állatok a sziget nyugati sarkában, a lakás pedig a keletiben van és a sziget hatalmas. De imádtam a sétát, mert új és modern épületek és irodaházak között vezetett. 10 éve építették be a szigetet S elmondása szerint. Kellemesen elfáradtam, elmeséltem S-nek az egész napomat, aki azt mondta, megérti, hogy az utazó ki van purcanva. Lefürödtem és rákocskákat vacsiztam. Most amúgy azon gondolkodom, elmehettem volna S-sel és R-rel és a barátaikkal moziba, mert S mondta hogy R amúgy hívta őt, meg engem is akart. Paff. Így is elvoltunk, S-sel egy igaz történeten alapuló francia filmet izgultunk végig, amit azért jócskán magyaráznia kellett. 11 körül alvást hirdettünk, majd még mielőtt elnyomott volna az álom, hallottam R kulcsát fordulni a zárban.

Reggel S konyhába érkezésére ébredtem, elhúzta picit a függönyt, hogy besüssön a nap. Tényleg gyönyörű idő volt kinn, most picit felhősebb az ég. Most megnézem Trentemoult-t, 11-et harangoznak.

szerda 13:45

A vonaton ülök Nantes-ból Le Mans-ba és 20 perc múlva indulunk. Amíg áll, eszembe jutott, hogy tudnék írni. A mellettem ülő fiút halálra fogja idegesíteni, amikor megkérem majd útközben, hogy engedjen ki (a mosdóba). Nagyon csúnyán nézett, amikor le akart ülni, de a cuccaimba ütközött, mert lehánytam őket magam mellé. A fülemben Chrvches album szól, és zöldségchipset ettem épp a Talensac piacról.

Trentemoult-ból visszahajókáztam a Gare Maritime-hoz és onnan villamossal a Duchesse Anne megállóig, a kastély lábához. A hátizsákjaim eléggé nyomták a vállaim, az órámra néztem, 12 körül járt az idő. Ez abból is látszott, hogy a kisteherautókba szendviccsel és kólával szálltak vissza a munkások, és egy kisfiú a kastély mosdójának bejáratánál azt zengedezte franciául a tanárnőnek, hogy éhes. Háromszor egymás után. Nagyon éhes volt, na.

A Rue de Strassbourg-on beugrottam megnézni egy pici kávézó-színházat, nagyon édesek voltak a csupa piros székek. Sétáltam tovább és abban reménykedtem, a piac nem a fasor végén van, mert az jó messze esett még, dombnak felfelé. Áthaladtam egy nagyobb téren és szerencsémre a piac ott volt balra egy apró sárga épületben. Végigsétáltam kint a gyümölcsök és zöldségek között, majd bent a tenger gyümölcseis és szalámis, aszalt gyümölcsös pultok között. Szeretem a piacok hangulatát. Vásároltam aszalt kiwit és mangót, és egy doboz 100 gr-os szárított zöldségchipset. Ez volt az ebédem, de igazából egész nap eszem a kirándulásom alatt: leginkább kekszet. De ez amúgy nem nagy gáz, egyrészt mivel egész nap várost nézek = sétálok, másrészt nem vagyok egy nagy darab.

Rendszeresen kérnek egyébként tőlem útbaigazítást, úgyhogy vagy annyira jól elvegyülök a tömegben, hogy helyinek tűnök vagy csak szimplán kedvesnek. Vagy egy kedves helyinek.

Indulunk. Jé, simán tudnék útközben írni. De inkább megpróbálok aludni picit és állítok be ébresztőt, mert a vonat amúgy Tourcoing-ba megy. Most pihenni van kedvem, hogy be tudjam fogadni a sok új látnivalót.

2016.04.07. csütörtök 9:50

Le Mans külvárosában ülök egy kanapén. Reggeliztem eperlekváros bucit, kiwit, almát és teát, nemsokára a nyakamba veszem a várost.

A CS hoszttal való találkozás előtt ismét izgultam, de ismét pozitívan csalódtam. AS egy tündéri lány. A vonat időben érkezett és ő már ott várt piros kabátban az állomáson, ahogy azt megbeszéltük. Beszélgetni kezdtünk, de rövidesen én magyaráztam túlnyomórészt, az izgalomtól. AS elkalauzolt a belvárosba, közben megnéztünk egy kisebb templomot, aminek a fala kőből van kirakva belülről is. Csodaszép volt.

Ezután benéztünk a Pathé mozi épületébe, mert a katedrális épülete mellett található. A katedrális elképesztő volt, az épület nagyobb 5000 m²-nél is, amire véletlen km²-t mondtam először, ezen jót röhögtünk. Kívül és belül is megnéztük a katedrálist, majd belevetettük magunkat a kőházak rengetegébe. És itt végem volt, szerelembe estem! Kisebb és nagyobb házak, színes ablakpaletták követik egymást és még egeret is láttunk.

Hazafelé jövet még megnéztük a római kori városfalat, majd megkértem AS-t, hogy útközben ugorjunk be egy pékségbe, hogy reggelit vegyek magamnak másnapra. Ez már el van intézve – mondta ő. És a gulyásleves hozzávalóira sem volt gondunk. Villamosra szálltunk és teáztunk egyet. Ja meg még előtte belefutottunk Supiba a lakásba lépve. Ő AS 6 hónapos nyula. Megzabáltam a kis oroszlánsörényét, merthogy a füle mögött hosszabb a szőre. Amikor TV-ztünk egy picit, át is mászott az ölembe AS-tól. Szóval barátságot kötöttünk nyúllal.

Szóval teáztunk és megkóstolhattam AS anyukájának saját készítésű sütijét (un petit gateau), aminek Karácsony íze volt. Ezután megfőztük a gulyást, amihez a babérlevél AS nagyszüleinek a kertjéből származott. Főzés közben elmeséltettem AS-val, hogy a nyarakat Dél-Franciaországban töltötte a nagyszülei házában és megjegyeztük, hogy ez elég klasszul hangzik.

A gulyás ízlett AS-nak, aminek örültem. Nekem is, egészen jól sikerült ismét. Lezuhanyoztam és elaludtam.

Mivel AS adott kulcsot, amit majd a postaládába kell bedobjak este, nem kellett korán kelnem – ő 6.30-kor kelt és indult dolgozni – és nem kell egész nap magammal cipelnem a második hátizsákom. Jobb a CS néha, mint egy hotel. Most kb. 10:10 van, ha hotelben lennék, 50 perc múlva ki kéne csekkolnom, így viszont még 17h körül visszajövök a táskámért és hogy valami apró köszönő képeslapot hagyjak AS-nak. A vonatom 19:30-kor indul és 22:30 körül ér Tourcoing-ba. Még jár akkor metró, ez is klassz. Induljon hát az utolsó kirándulós nap!

csütörtök 19:25

Hát itt vagyok a vonaton. Nem hittem volna, hogy ez a pillanat is eljön, de az idő múlik és a vonatok elrajtolnak akkor is, ha mi ezt nem minden esetben szeretnénk.

Ma 11-kor útnak indultam. Eredetileg az Abbeye de l’Epau-val akartam indítani a napot, ami egy 13. századi templom, de a nyitva tartás 10-12, 14-17 h volt és mivel reggel sokáig ébredeztem, jobbnak láttam a város felé venni az irányt, áttervezve az Abbeye-t délutánra, hogy biztosan legyen idő a meglátogatására. Vettem egy 4 eurós napijegyet és bevillamosoztam a központba. Megnéztem újra a katedrálist, és sétáltam egy nagyot újra a kőházak rengetegében. Hagytam magam elvarázsolódni. Találtam egy nagy fehér csigaszobrot is, le is fotóztam, nagyon vicces volt, ahogy mögötte ott egy templomtorony. A fotógépem elkezdte jelezni, hogy nincs több hely a memóriakártyán, így párat töröltem a korábbi fotók közül.

Megkerestem az AS-tól kölcsönkapott térkép segítségével a Jardin des Plantes-t. Ez nem ment annyira könnyen, mert térképolvasásban és irányokban nem vagyok túl jó, de szépen lassan sikerült beazonosítani az utcatáblákat a térkép felirataival és csak egy kis ideig haladtam ellentétes irányba. A kert szép, nem nagy szám, van benne egy tavacska szökőkúttal. Végigsétáltam, páran fociztak.

Irány vissza a városba! Eszembe jutott, hogy egy francia barátom javasolta, hogy ha Le Mans-ban járok, mindenképpen kóstoljam meg a rilette-t. Annyit tudtam, hogy a patéhoz hasonlít, ami pedig májkrém. Beugrottam egy szimpatikusnak tűnő pékségbe és kértem egy bagettet. Az eladó néni pedig visszakérdezett, hogy hagyományosat vagy rusztikusat kérek és a kezébe vett egy bagettet. Azt – mondtam határozottan, mert az egy ropogós bagett volt, a néni mögötti 4 polc egyikén viszont ott volt az a fajta, amit nem szerettem volna – semmi textúra, nincs mit ropogtatni rajta. Biztosan okosnak tűntem volna, ha rávágom az egyik kifejezést, de ha beletrafálok a nemkívántba, akkor nagyon mérges is. Inkább elárultam magamról, hogy fogalmam sincs, melyik melyik. Arra már nem térek ki, hogy ha a nemkívántat kapom, kicseréltethettem volna nyilván.

Sétáltam a bagettemmel a város felé, amikor megláttam egy hatalmas könyvesboltot. Itt veszek AS-nek köszönő képeslapot! – gondoltam. Besétáltam, nem találtam képeslapot sehol, belelapoztam néhány divatról szóló könyvbe – tudom, ez meglepő, ha figyelembe vesszük, milyen göncökben járok, de valójában érdekel az emberek elképzelése a divatról – majd csalódottan elindultam kifelé, amikor megláttam elrejtve egy képeslapos állványt a bolt sarkában. Szerintem nagyon muris lapot sikerült választanom, fekete-fehér és egy osztályteremben egy kisfiú riadtan néz, a padtársa pedig lesi az órát, ami felettük lóg. Képeslap pipa, ideje volt levadászni a rilette-t. Zsírban husi falatok, így tudnám jellemezni ezt a Le Mans-i sajátosságot. Igazán isteni. (ma sikerült a szupermarketben a tegnapihoz képest egy igen gyér minőségűt vennem. Hát igen, az igazi rilette Le Mans-ban van!)

Eleredt az eső. Nem vagyok cukorból, emlékeztettem magam és caplattam tovább és ettem a szerzeményemet. Ritka boldog voltam.

Villamosra szálltam az Abbeye de l’Epau irányába. A végállomáson belefutottam a Rue de Bulgarie-ba és a tavaly nyári melóm emlékére lőttem egy képet. Előhalásztam a térképet, hogy megnézzem, merre esik az úticélom és merre sétáljak tovább, és megláttam, hogy Rue de Hongrie is van, méghozzá a szomszédos utca, már készült is a kép.

Elbágyadtam, úgyhogy majd később folytatom. Most alszom egyet a vonaton.

2016.04.08 péntek 16:55

Tegnap este 11-kor estem haza. A hátizsákjaimat az ajtón kívül az esőben dobtam le, annyira kellett pisilnem. Elég volt arra koncentrálnom, hogy a kulcsomat előhalásszam gyorsan és kinyissam az ajtót és futás! Gyakorlatilag úgy igyekeztem hazáig, mint akit kergetnek. Bevásároltam ma, hogy ne haljak éhen, és mostam, hogy az elkövetkezendő napokban kinézzek valahogy, most pedig írok.

Az utcáknál tartottam. Zuhogó esőben elsétáltam az Abbeye de l’Epau-ig és megláttam, hogy a főbejárat vaskapuján lakat van. Paff, fordulhatok is vissza – gondoltam először. De láttam a kocsijukba beszállni két embert két perce, akik a bejárat irányából érkeztek, az hogy lehet? Megérintettem a lakatot, mint aki a csodában hisz. A nyitva tartás szerint 14-17h nyitva kell legyen és 3 óra körül volt. Valahol máshol kell bemenni – jutott eszembe. Pár lépést kellett csak tennem, kinyitnom a szemeimet és lenyomni a kilincset. Kértem egy diákjegyet angolul, nem kértek igazolványt. 1,5 eurót nyújtottam át a pénztárosnak és kiléptem az esőbe. Abból látszott, hogy komolyan foglalkoznak a hellyel és karbantartják, hogy a fogadóhelyiség egy szép modern szoba volt, ahol jól láthatóan ki volt téve a vendégkönyv és könyvek, képeslapok. Piros pont! Az ázott kabátomban nem is éreztem illedelmesnek ott tartózkodni, de ki tudja eljutok-e még valaha Le Mans-ba, úgyhogy irány!

A ciszterci apátságot a 13. században építtette Oroszlánszívű Richárd özvegye, ha jól értettem a kiírásból. Egyszer csak ott álltam egy hatalmas templom közepén egyes egyedül, körülöttem a kő falak. A teremben székek, hangversenyekre használják. Arra gondoltam, már ezért megérte Franciaországba költözni. Bejártam a helyet. Megnéztem a sekrestyét és a termet, ahol az özvegy sírja látható. Az egyik terembe lépve felkapcsolódott a világítás, hirtelen meg is ijedtem. Úgy képzeltem, régen nagy lakomák helyszíne lehetett. Bár nem tudom mennyire illendő ez vagy volt szokás vallási helyeken, amik inkább a visszafogott életvitelről híresek. Táncolni lett volna kedvem a gyönyörű oszlopok között. Esett akkor is, amikor visszasétáltam a pénztárhoz és vettem két képeslapot. Aztán ahogy a szállásom felé tartottam, kitisztult az ég. Felszeleteltem néhány kiwit és eltettem két almát az útra és végigültem hazáig 3 órát. Becsuktam a szemem, hogy hamarabb elteljen az út.

A négy napos kiruccanásról az alábbi 16 perces videót készítettem: